A május 21-i yudansha edzés középpontjában a támadások álltak. Lévén, hogy a résztvevők zöme danos volt, a megközelítés nem a vizsgaanyagban szereplő támadás végrehajtás ill. fogadás követelményrendszeréhez igazodott, hanem a hatékonysághoz.

Mindjárt az elején szeretném leszögezni, hogy a Tamura-iskola kyu-vizsgaanyagában úgy épülnek egymásra a támadások, hogy a kötött formai követmények fokozatosan mennek át az Aikido igazi, kötetlen, spontán reagálású mozgásába, azonban ahhoz, hogy ez utóbbi valódi tartalommal rendelkezzen, szükség van a 6–5–4–... kyu bázisára, mint szilárd talapzatra. Ez teszi lehetővé, hogy a kezdetben erősen kötött, főleg kotai alapú, statikus végrehajtás lépésről-lépésre, vizsgáról-vizsgára váljék egyre dinamikusabbá, szabadabbá, „ju-tai"-osabbá – és természetesen hatékonyabbá. Ha azonban a kellő alapok nélkül, egyből a gömbszerűségre, lazaságra és a „formák meghaladására" törekszünk, az eredmény eléggé lehangoló, pontatlan, elmaszatolt és „lyukas" (= a kontroll hiánya a kritikus pontoknál) lesz.

Fentiek tudatában úgy gondolom, hogy haladóbb szinteken feltétlenül szükség van a hatékonyság, az életszerűség keresésére, hogy elkerüljük a formai zsákutcákat, hogy kellőképpen rugalmasak maradjunk a technikai végrehajtás során, hogy ne legyen automatikus válasz egy felmerülő kérdésre az, hogy „így szoktuk csinálni".

Ahogy a tori-munka fejlődik, ugyanúgy fejlődik az uke-munka is (jó esetben). Ez a mindennapi edzések szintjére átültetve azt is jelenti, hogy pl. egy ai-hanmi támadás nem lehet ugyanaz egy 6. kyus és egy hakamás aikidókánál. Az adott példánál maradva, egy 6. kyustól jó és teljesen elfogadható egy erősen kotai-os, statikus és kissé merev, de egységes testtel („központból") végrehajtott fogás, ami a technikát eléggé darabosan, azt elszenvedve követi le („ukézza le"). A „jó megoldás" ugyanerre, ami egy hakamástól elvárható, az az, hogy a támadás a technika-végrehajtása alatt dinamikusan igazodik a tori munkájához, annak esetleges hibázását figyelve, hogy ekkor megfordíthassa a technikát (henka-waza).

Az elv, hogy végig „ott vagyunk" testben és szellemben a támadás alatt, és hogy a támadás nem ér véget az első kontaktus felvételénél, fokozottabban érvényesül az ütések/vágások jóval dinamikusabb támadási formáinál. Ha ugyanis a tori jól fogadja a támadást, és adott esetben a már passzív uke mögé került, az uke részéről „vége a meccsnek". Így a támadás félkarú óriássá válik, és mindent az első ütés/vágás sikerére tesz fel.

Az uke-munka szempontjából a másik fő elv, hogy fokozatról-fokozatra haladva tegyük a támadásokat egyre életszerűbbé, egyre hatékonyabbá – természetesen a mindenkori tori képességeihez igazodva. A túl jól végrehajtott támadás ugyanúgy kudarchoz vezet egy képzetlenebb torinál, mint az olyan látszat-támadás (vagy a túl formális, a „ki"-t és a centrumot mellőző támadás), amiből még egy jó tori sem tud hatékonyan és szépen dolgozni (ld. a koshi-nagét!).

Térjünk rá a támadások megfelelő fogadására. Közhelyszerű, de igaz, hogy a helyes technika-végrehajtás kulcsa a megfelelő testtartással, megfelelő távolságból (helyes ma-ai) és időzítéssel (helyes de-ai) végrehajtott támadás-fogadás. Itt is megfigyelhető egy fokozatos fejlődés, ami abban látszik, hogy a tori abból, hogy „állva fogadja a támadást", eljut odáig, hogy valójában már ő kezdeményezi (provokálja ki) a támadást-indítást. Ez az ív a teljesen passzív támadás-fogadástól indulva a tudatosan irányított ukéig vezet, ahol a szerepek megfordulnak, és valójában a tori válik ukévá – ilyenkor már van értelme arról beszélni, hogy a tori „előre látja" a támadást, mivel ő váltja ki azt az ukéból.

A helyes támadás ill. támadás fogadás elsajátításához jó eszköz a bokken használata, ugyanis a tegatana hibáit – méreténél fogva – a bokken nagyon kiemeli, ezért könnyen észrevehetővé teszi. Fontos szerepe van a támadások ill. fogadása irányainak tanulmányozásában is, hiszen egyből látszik, ha a karddal a „semmit vágjuk" vagy ha az uke szempontjából ideális helyre mozdulunk ahhoz, hogy könnyű szerrel levágjon.

A hatékonyság növelésének egyik alapelve, hogy sohasem az ütő/vágó/fogó kezet kontroláljuk, hanem az uke centrumát. Ennél fogva lényegtelen, hogy mi van a kezével, ha a centrumát (fejét, billentési pontját) már mi irányítjuk. Itt lép be az atemi elhagyhatatlan szerepe, ami úgymond szétválasztja a támadást (a kezet, a kardot, jo-t stb.) a támadó centrumától. Egy jól időzített atemi után azt teszünk az uke centrumával, amit akarunk, mert a támadó kéz/kard stb. már ártalmatlan.

A másik oldalról szintén fontos hatákonysági szempontból, hogy mindig védjük a támadott részt úgy, hogy nem állunk bele a támadás vonalába, pusztán a támadás közömbösítésében bízva, hanem egy kicsit (éppen a szükséges mértékben) kitérünk. Ugyanis ha pl. egy jól végrehajtott jodan-tsuki-t elnézünk, az bizony komoly sérüléseket okozhat...
Magasabb szintre érve törekedhetünk arra, hogy a támadás fogadás egyben az ellentámadás felkészítése és abba való átvezetése legyen. Ezáltal a ritmus átvált a „támadás fogadás majd ellentámadás (technika végrehajtás)" kettős üteméből a „támadás fogadás a technika azonnali végrehajtásával" egy mozdulatává. Ez számos harcművészet és küzdősport csúcsa, amikor kivülről csak az látszik, hogy az ellenfél támad, és egy szempillantás alatt a földön találja magát. De ne legyenek túlzott elvárásaink, ez utóbbi csak évtizedek gyakorlásával érhető el...

Részletes (és véleményem szerint teljesen fölösleges) technikai részletezés helyett annyival zárnám ezt a rövid összefoglalót, hogy a fent leírt elvekre kerestük a gyakorlati megoldásokat a pénteki edzés során.

Kárpáti Gábor Csaba

Misogi Aiki Dojo